Batizfalvi-csúcs [2458m]

Van, amikor nincs jó döntés. A dátum 2012. július elseje, és ennek még lesz jelentősége. Már azon kívül, hogy az év ezen időszakában nyugodtan számíthatunk melegre, pontosabban forróságra és tűző napsütésre, pontosabban extrém UV sugárzásra. Úgy „okoskodtam” helyesebb, ha vékony ruhával fedem el testem lehető legnagyobb részét, s így elkerülöm a leégést, ebben az esetben a szó legszorosabb értelmében.
 

hátul a Batizfalvi kettős csucsa,köztük árnyékban az utunk

A leckét megoldottam, tényleg nem égtem meg, viszont a vékony réteg ellenére is sikerült túlhevülnöm. Ennek mellékhatásaként aztán minden erőm elillant, mire Tátraszéplakról, a Sziléziai-házhoz vivő aszfaltozott út kezdetétől a Batizfalvi-katlan észak-keleti zárlatához, azaz mai mászóutunk beszállásának közelébe értünk. Ez a - hozzávetőlegesen négy órás – felmenet három főből álló, összeszokott kis csapatunk számára minden különösebb esemény nélkül telt el, elején többnyire műúton, majd a sárga turistajelzésen a Magisztrálét elérve és ezen tovább a Batizfalvi-tóhoz. 

Aztán a tavat keleti oldalról megkerülve fel a katlan felső részébe a szokásos úton, a Batizfalvi-próba beszállása közelében lévő ún. „fizető helyig”. Majd a dombháton feljebb északi irányban, miközben balkézre a Kápolna vonja magára az itt túrázó figyelmét. Egy picivel feljebb aztán levegő után kapkodva leroskadtam egy nagy lapos kő tetejére és úgy éreztem mára ennyi volt…

Kápolna, az első stand 'hófészkéből'

Sajnos mostanában csak „ünnepnapokon” járunk mászni a Tátrába. Ezt úgy kell érteni, hogy nekünk ünnepnap, ha ott lehetünk. De ez valóban ünnepnap volt, mert Peti „könyvtári” kutatómunkájának eredményeként egy olyan utat szerettünk volna megmászni, megismételni amelyet Komarnicki Gyula bácsiék pontosan száz évvel ezelőtt, 1912. július elsején nyitottak, a hegymászó szakirodalom feljegyzései szerint (166.D A Batizfalvi-csorba déli kéménye, a Batizfalvi völgyből [IV]).

Miközben még felfelé baktattunk, folyamatosan kinézett utunk vélhető nyomvonalát kerestük a sziklafalon. A fal közelébe érve csodálkozva tapasztaltuk, hogy a július eleji időpont ellenére az utunk beszállásához egy meredek hómezőn kell átharántolni. Gondoltam, nekem ez már úgysem jelent semmit, mert örülök, ha az autóhoz sikerül visszavonszolnom magam. A fiúk egy rossz szó nélkül elfogadták a döntésemet, amelyre egyáltalán nem voltam büszke. Úgy gondolták legalább megkeresik a mászóút beszállásának pontos helyét.

... és közelről a bevágás

 Én a lapos kő tetejéről figyeltem a keleti-főcsúcs közelében, a falon „dolgozó” hegymászókat és azt a szintén három főből álló lengyel partit, akik nemrég előztek meg bennünket és jó tempóban haladtak tovább. Kötélbiztosítás nélkül, lendületből vágtak neki a sziklának, de nemsokára egy sima (reibungos) részhez értek amely visszafordulásra kényszeríttette őket. Gondoltam, legalább nemcsak én fordulok vissza ma dolgom végezetlenül. Rövidesen visszaértek a fiúk a beszállást felderítő útjukról. A kis pihenés csodát tett számomra. Már sokkal jobban éreztem magam, ezért úgy döntöttünk mégis nekivágunk.

 Ez alkalommal már hárman oldalaztunk a hóba rúgott nyomokon a beszálláshoz, amelyet a fal tövében lévő hófészekként lehetne legjobban jellemezni. Az első kötélhosszt egy kissé balra húzódó tagolt, táblás vályúban másztam.

1. kötélhossz

Úgy döntöttem, igyekszem minél teljesebb kötélhosszakat mászni, hogy így spóroljam meg a standépítéshez szükséges időt. Peti és Zsolti nehézség nélkül jó ütemben követett. 

kettedik stand

fent a kötél végén a 3. stand

 A második kötélhosszban értem be a kéménybe, amely kicsit jobbra tartva egyre összébb szűkült, míg vékony hasadékként fölénk tornyosulva sötét és nedves lett. Az út nem bővelkedett a biztosítási lehetőségekben és a kőzet is törékeny volt. Ez a kémények vízlevezető szerepe miatt általában jellemző, a lefolyó illetve megfagyó víz kőzetaprító hatása miatt. A kéménybe beszorult sziklákat folyamatosan átmászva lehetett tovább haladni. A harmadik kötélhossz végén csak a kémény hasadékába mélyen behúzódva tudtam standot építeni.

4. stand

 Amíg a fiúkat biztosítottam felfelé azt figyeltem, hogy az ég kezd beborulni. Lelki szemeim előtt lejátszódott, amint a kialakult záporból lezúduló víz kiönt bennünket a kéményből, mint az ürgét. De szerencsére az idő egyenlőre kitartott. A negyedik kötélhosszban Peti átvette az előmászást. Első lépésként a fölöttünk tornyosuló beékelődött nagy sziklatömböket kellett átmásznia. Nem irigyeltem. Aztán mégjobban nem irigyeltem, amikor már követve őt, de a kötél biztonságában egy olyan helyhez értem ahol a kéményből balra, egy sima táblán keresztül kellett kimászni a gerincbevágáshoz vezető meredek lejtőre. A sziklahasadékokba vert szögek arra engedtek következtetni, másoknak is feladta a leckét ez a rész. Egy kis nyújtózkodás, egy nagy levegő és már kinn is voltam a kéményből.

Még néhány méter és ott voltam Peti mellett a gerincen épített standban.

A Kacsa-völgy felől csúnya felhők közeledtek felénk és mennydörgés hangja késztetett bennünket minél gyorsabb mozgásra. Készítettem néhány fényképet a felfelé mászó Zsoltiról és amint megérkezett hozzánk azonnal indultam is a Keleti-főcsúcsra.

A kedvezőtlen időjárás miatt a csúcs-csoki elfogyasztásának ceremóniáját előre nem látható időpontra halasztottuk és igyekeztünk tovább. Kötéllel összekötve, szinkronban haladtunk és mindhárman a legoptimálisabb lejöveteli utat kerestük szemeinkkel. A felhőzóna időközben elérte a gerincvonulatot. Ez nem tett bennünket túlságosan boldoggá, mert félő volt, hogy az útkeresés amúgy sem egyszerű feladatát megnehezíti számunkra a látási viszonyok jelentős romlása. Bár az időjárás megkegyelmezett nekünk és a felhők - szinte visszapattanva a Batizfalvi-csúcsok északi sziklamasszívumáról - Lengyelország irányba kezdtek távolodni, mégsem találtuk meg a legjobb lejöveteli utat, hanem hárman három különböző úton, már kötélbiztosítás nélkül másztunk lefelé. Most már tudjuk, a gerincet minél jobban követve kell lejönni a Nyugati-Batizfalvi-csorbába.

A sikeres emléktúra jó érzésével és a hegymászó elődök teljesítménye előtti tisztelettel indultunk lefelé, miután a mászótúránk kiinduló pontját jelentő lapos kőnél elcsomagoltuk felszerelésünket. Amikor hasonló emléktúrán veszünk részt, mindig szóba kerül, hogy a korabeli felszerelésekkel és ruházatban összehasonlíthatatlanul nagyobb teljesítménynek számított ugyanazon út megmászása. Elődeink valószínűleg nem rendelkeztek mászókalauzzal, pláne amikor új utat nyitottak…